A legfőbb ideje volt hozzányúlni a témához, fölkavarni, derült égből villámcsapva, amiként a sorozat teszi, olyannyira, hogy illetlennek, helytelennek érzem, hogy a színesbőrűek kontra fehérbőrűek problematikájáként beszéljek a Bridgerton érintette fő kérdéskörről, hiszen nem létezőként festi elénk. Nagy érdem.

A Netflix egyik legújabb, az egy éve útjára bocsátott, a Shondaland produkciós cég és Chris Van Dusen gyártásvezető neve alatt futó sorozat, ilyen vagy olyan okból, nagy port kavart föl mindenhol, ahová csak elért a keze.

A fontosságát, időszerűségét, esedékességét tekintve már kezünket égető, ám a lehető legárnyaltabb módon politikai, üzleti, ideológiai érdekekhez, az általuk belénkfészkelő félelmeinkhez, aggodalmainkhoz, ellenségeskedéseinkhez kötődő kényelmességből többnyire a szőnyeg alá söpört problémakört söpri el, szinte.

Hol a fenében vagyunk?

Egyik narratív, világalkotásbeli újdonsága a filmnek, hogy bár a képes, környezetbeli utalásokkal, a ruhák, az otthonok, illetve a nem képi utalások mentén, többnyire a szokások, a szabályok, a korabeli értékrendek megfestésével lényegében a 19. század eleji angol arisztokrácia világát idézi, ugyanakkor absztrahálja a környezetet, a teret és az időt. Én például London említésekor egyenesen megrökönyödtem, mert a részleges történelmi utalásrendszer ellenére nem éreztem magam ott, esetleg valahol, valamikor, Nagy-Britanniában. Bath-ot is csak híres, félköralakú épületsoráról, a Royal Crescent-ről ismertem föl, közben pedig kizártnak tartottam, hogy Bath-ban lennénk bármikor is. Ki is lóg mindkét térképpont a történetfestés koherenciájából. Nincsen igazi hely vagy idő, ahol lennénk. De akkor hol a fenében vagyunk?

Az elvont tér és idő egyfajta örökérvényűség érzését keltette bennem, mintha ki lenne feszítve az idő egy különös keresztmetszete, hogy mikroszkóp alá vehessünk néhány életbe vágó kérdéskört. Nem a hagyományos kronológikus logikát követi a sorozat, hanem összeolvaszt két kronológikus rendben vett valóságot, a 19. század eleji angol arisztokrácia világát, valamint korunkat, majd e kettőt bőrszín kérdésében egy vágyott, célzott, jövőbeni valóság lehetőségével olvaszt egybe, ahol színek nélkül pusztán emberek vagyunk. Új logikai alapokra helyezett háttérből kiindulva analizálja társadalmainkat, emberi kapcsolatainkat, lehetőségeinket, ahol érzéseink, szimpátiánk húrjait sokkal hatásosabb módon megpendítve, rávilágít a hagyományos rendben már, szerencsénkre, oly sokszor vizsgált, ám, szerencsétlenségünkre, épp emiatt az elcsépeltség miatt érzéketlenné válásunk veszélyébe kerülő kérdésköröket.

Ebből a szempontból Lady Danbury immár híressé vált megjegyzését arról, hogy a filmbéli színesbőrű királynő emelte egyenrangúvá a színesbőrűeket a film valóságában a történtektől nem sokkal korábban, erős botlásnak érzem, ezt a fajta, éppen vázolt koherenciát rontja meg, rossz érzés maradt bennem utána, egyfajta hiányérzet, a kidolgozatlanság, indokolatlanság érzete.

Ez nem igazság

Van Dusen kimondottan érzékeltetni szerette volna, milyen előítéletekkel küzködünk korunkban, és hogy mindez milyen akadályokat állít elénk. Így földolgozza a nők önkiteljesítésének korlátozottságát, lehetőségeinket egy adott társadalmi berendezkedésben, azt, hogy miként vagyunk meghatározva környezetünk szabályai szerint. Gondolhatnánk: lerágott csont. Minek beszélni róla? Ám ábrázolásmódja, részben érzelmi bevonásunk erején keresztül, szokatlan ebben a kérdésben is, megmutatja, miért is kell beszélnünk róla.

Nyitottabb a nők világa a korszak népszerű ábrázolásmódjához képest. Önkiteljesedésük lehetőségeivel nyíltan foglalkoznak a nők: lehetnének-e írók, a filmből vett konrét példával élve. Tartogat-e a számukra az élet többet, mint a férjhezmenetel, a gyerekszülés, ami az arisztokrata hölgyek tipikus vágyálmává volt nevelve? Ez életük kicsúcsosodása vagy részt vehetnének-e történelmi jelentőségű tettekben, esetleg követhetik-e saját érdeklődési körüket korlátozások nélkül, anélkül, hogy mások ítélkezésének tennék ki magukat? Milyen mértékben fejlődhet ki egyáltalán saját érdeklődési körük egy olyan társadalomban, mely szerepüket ilyen erősen meghatározza? Mindezek a kérdések a két korszak, a 19. század eleji angol világ és korunk között fátyolnyfinom különbséget tesznek. Miközben azt érezzük, bizonyos kérdéseket jócskán meghaladtunk mára már, érezzük azt is egyidejűleg, hogy ez nem így van.

Éppen emiatt az éppenhogy különbség miatt tehát, valamint a szereplőkön keresztül megélt személyes tapasztalat révén gyomorból jövő fölháborodást éreztem az igazságtalanságok tapasztalásakor, a vérem forrongott tőlük. Ezért úgy látom, a sorozat az intenzív érzések keltése révén a lehető legközelebb visz a saját tapasztalás élményéhez, elrejtve ily módon benne egy erőteljesebb változás lehetőségét.

Ami engem nem győzött meg

Mindeme jelentősége és erényei mellett a sorozat néhány vonása számomra nagy kérdőjeleket hagy maga után. Kezdve a fő-főszereplőnek mondható szőke, kékszemű, finom, puha lánnyal, aki hogy mégtöbb sztereotípiát halmozzon magára, mérsékelt módon tökös is, azaz beszól a szintén szterotipikusan rém szexi, színesbőrű, magasrangú főszereplő férfinak, aki a legvonzóbb módon zárkózott – természetes! –, de csak azért, mert gyermekkorában apja súlyosan, életreszólóan megsebezte. Egyszer még jól időzített jobb horgost is ad a lány egy arra érdemesnek. No mindezt néhány más dologgal együtt nehezményeztem. A karaktereket ráadásul a Büszkeség és Balítélet főszereplőinek gyatra visszhangjaként (is) érzékeltem, mindamellett, hogy nagyon megszerettem őket, és a szívemen viselem a sorsukat, persze.

A hősnő és a hősfi színei és karakterük jellege szerintem részben nekimegy a sorozat nyíltan szándékolt üzenetének, hogy nincsen preferált bőrszín, nincsen preferált személyiségtípus. Unásig ugyanazzá (erősen hasonlóvá) kreált, divatos, az van. Azt is kérdezhetném, hogy miért nem Nepálban játszódó, nepáliakról szóló történetbe teszünk angol származású embereket. De ez egy messze futó gondolat – maradok.

Van néhány pszichologiai zökkenés is. Például, hogy egy egész életet meghatározható, az apai értetlenségből, hideg, kegyetlen viselkedésből, az eltaszításból származó gyötrődés, páncélépítés, majd a házastársunkat mindemiatt való kiábrándító becsapás nem szokott kis gondolkodással és eső alatt táncolással megoldódni. Bár talán ez is lehetséges, miért ne, ha ott a szeretet, voltak emberek, akik támogattak, mint Lady Danbury, de bennem ismét hiányérzetet keltett ez a megoldás, túl gyorsan történt, igaz a film ritmusába tökéletesen beleillik, jó pont.

Végtére is egyfajta csatorna építése is fontos a lehető legszélesebb publikum elérésének érdekében. Szóval nem is veszekszem mindezekkel (nagyon). Értelmet így nyer igazán a sorozat.

Lady Whistledown lesuttogja, a személyiség idomul

Lady Whistledown jelentősége - a könyv találmánya, ám a filmben nyer még nagyobb jelentőséget, főként ha kitágítjuk értelmét – bemutatja, miként fonódik össze személyeségünk formálódása, reakcióink, cselekvésünk annak mentén, amiként elmesélnek bennünket. Nyilvánvaló mára már – mondhatnánk. Na de akkor miért nem meséljük egymást másként még mindig?

Jól láthatjuk a filmben, miként vált meg, miként dönt mélybe, miként módosít árnyalatnyilag az, ahogyan beszélnek rólunk. Egészen addig, hogy Lady Whistledown-nak olykor még a királynőnél is nagyobb hatalma látszik lenni, eddig ugyan még nem kezdte ki őt, talán sosem fogja, a királynő mégis tűkön ülve várja, miként ítéli meg majd az eseményeket a titokzatos író, mintha észre sem venné, ahogyan helyenként átrendeződik a hatalmi viszony, és ő is egy nagyobb hatalom alá kerül, mely sok esetben aláaknázza megfellebbezhetetlennek tetsző véleményalkotását.

Ebben rejlik Lady Whistledown jelentősége. Meghatározó erejénél fogva lassanként az adott szabályok, történések, lefektetett alapok ellenerejévé növekszik, csak bizonyos mértékben ugyan, az egyes emberekben, egyelőre.

Kitágítva az értelmét az írónő karakterének, elgondolkodtat, milyen mértékben határoz meg bennünket, korlátoz, nyit ki az, ahogyam barátaink, a társadalom, a média fogalmaz. A film utalásrendszerén belül maradva: mennyire határozza meg a nők lehetőségeit, a színesbőrűek, fehérbőrűek létező avagy nem létező különbségét az a keret, az a szemszög, amibe helyeznek bennünket. A legjobb, hogy a megszerettetet szereplőkön keresztül már-már a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, milyen érzés mindez, ezt nem győztem eddig hangsúlyozni. Mégpedig azért, mert a film legnagyszerűbb képességének tartom.

A szemszög ereje: szeretettel nézni a másikból

Ami rám a legnagyobb hatással volt, és ami miatt nagyon fontosnak tartom a sorozatot filmes-narratív technikai szempontból az az, hogy bár van két főszereplőnk, ami hagyományosn azt jelentené, hogy az ő álláspontjukból követjük majd a történetet, az ő megszeretésük vezérli, ki szimpatikus, kinek drukkolunk, mit tartunk igaznak, mivel kapcsolatban lesz ellenérzésünk, mégsem (csak) így van.

A sorozat képes minden öt-tíz percben egy másik szereplőt megkedveltetni velünk, olyan hatásosan, olyan erővel, hogy szinte már a bőrében érezzük magunkat. Egy mikrotörténet főszereplőjévé lesz, és bensejéből figyelve a történéseket, vele együtt mi is azokká leszünk. Értjük, mit miért tesz, mi több, mérlegelve a helyzetet, a lehetőségeket az adott esetben, környezetben, mi magunk is ezt tennénk. Nincs vita. Igen ám, de nemsokára átidomulnak érzéseink, és ellenlábasának személyébe kerülünk. Ott maradunk akkor is, ha teljes valónkkal neki kell mennünk annak a szereplőnek, akik voltunk előtte húsz perccel is akár, és akinek a köpönyegében akkor épp mostani magunk ellen fordultunk. A pláne az, hogy mindkettőt meg tudjuk érteni, át tudjuk érezni döntéseit, érzéseit. Ha az ő szemszögébe vagyunk írva, érezzük, hogy mennyire szorítóan igaza van, mennyire igazságtalan a másik. Persze, ez a legtöbb történet sajátja, egyértelmű, mondhatnánk megint. Ilyen erőteljes módon viszont én még nem éreztem magam ennyire elkülönülő személyekbe írva egy történetben, főként nem egyik szempillantásról a másikra, és főként nem egymás ellen mutatva, mégis mindig az igazban maradva. Minket is ír tehát a film, szimpátiánkat, látásmódunkat, véleményünket, reakcióinkat alakítva, ennélfogva pedig rámutat, miként írjuk egymást mi is, mennyi függhet ettől. Nagy erővel hangsúlyozza azt is, főszereplők vagyunk mind, ahogyan felebarátaink is azok, mintha mi lennénk. Elég bensejükből szemlélni a dolgokat. Hogy próbáljunk szeretettel nézni a másikból, ha lehet!

Maár Írisz © 2021. 03. 21.

A kép forrása: Di Diego Delso, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=35304322