Curriculum Vitae

 

Olyan puha az ágy és olyan finoman vesz körbe a villanyradiátor melege, mintha bársonyos takaró lenne. Összeragad a szemem, alig bírom kinyiti. Várom, hogy kiürüljön a fejemből a megszokott reggeli migrén. A fejem egyik pontjából a másikba vándorol, majd visszatér. Percről percre zsugorodik, halványodik, hirtelen erőre kap, fölélénkül, oda-vissza hintázik, ritmikusan karistolja a halántékomat.

Elkezdem kortyolgatni a kávémat, figyelem, hogyan foszlik szerte a fájdalom. Az éjjeliszekrényre teszem a csészét, pihentetem a kávét is. Az orromig húzom a pokrócot.

Bekapcsolom a tévét. A koronavírus megint mutálódott. Még bizonytalan, az oltások mennyire tudnak megvédeni bennünket. Átkapcsolom. Nowzaradan doktor nem tudja, összeszűkítse-e Cindy gyomrát. Bizony, nehéz kérdés. Katt. A Berényi család képes lesz-e. Katt. A cukkinit reszeljük le, dobjuk be. Katt. Mr. Henderson, hívja fe. Katt. Aranyá. Brüssz. Újpe. Katt. Katt. Katt. Az oroszlánok, a kvazárok, Torgyán József.

Nincsen kedvem kimenni vécére. Jéghideg van a szobán túl. Látszik a leheletem, csak éppen most nem hahotázom, mint gyerekkoromban, télen. Esténként föl-föl nevetek mégiscsak, amikor fogmosás közben, zuhanyozás után, iramosan gőzölög kifelé a bőrömből a meleg, mintha gyógyfürdő lennék. Áh! NCIS. Egy kis krimi mindig kikapcsol. A kezembe veszem a kávémat, időnként belehörpintek, komótosan, ráérősen iszogatom. Néhány óra múlva el is fogy.

Nincs mese, eljött az idő. Ki kell mennem vécére. Amint kilépek az ajtón, dideregni kezdek. Lerántom a pizsamanadrágomat. Kékülnek a combjaim. Sietve kezet mosok. Nincsen kedvem a városba menni, levetkőzöm mégis. Beszaladok a szobába, szépen összehajtogatom a pizsamám, a párna mögé rejtem, visszarohanok a fürdőbe, fölveszem a melltartóm, a tegnapi ruhámat és a tegnapi harisnyát. A koronavírus miatt már-már kórházi minőségű rendszert építettem ki. Nincsen átjárás az utcai és az otthoni holmik között. Földobom a sminkem – öt perc.

Loholok föl a lépcsőn. Hajszál híján lekéstem a vonatot! Fulladozva keresek helyet magamnak. Leveszem a kabátom és olvasni kezdek. Száll a kakukk fészkére. Léna könyvei között találtam. Meg-meg állok a sorok között, kinézek az ablakon, merengek, mindenfelé visznek a gondolataim; az embereket figyelem.

A kávézóban tejeskávét rendelek, közben fölcsatlakozom a wifire. Motivációs levelek írásába kezdek: szóról szóra morzsálom a mondatokat, latolgatom magamban súlyukat, hatásukat, erejüket. Vajon mit gondolnak majd rólam? A szakmai gyakorlatom során Sáfáry László leveleit archiváltam… A Sweetguest Z.r.t.-nél állandó kapcsolatban voltam külföldi látogatóinkkal… kiváló személyközi és interkulturális kommunikáció... könyvterápia kurzus, vevőszolgálat, Telecom, erasmus, Firenze, baby sitting, önkénteskedés. Üresen vagy éppen hogy acélosan peng.

Törlök, újrafogalmazok, szemétbe dobok mondatokat, bekezdéseket, visszasírom őket. JézusIsten! Hogy volt? Hogy a francba volt? Crtl+z, Léna tanította. Hála az égnek!

Próbálom kikeresni az összes galériát a városban. „Írjon nekünk”. Írok. Ugyanazt az e-mailt küldöm minden kiállítóteremnek, átírom a megszólításban a nevüket, ám az önéletrajzban igazítok a sorrendeken, a kísérő levélben pedig a galériák testére szabom a szöveget, újra és újra, gondos mérlegelés után összeöltve mondanivalómat. Küldés.

Recepció, check-inner, gyerekvigyázó, takarító, pincér. Nem tudom, jól teszem-e, hogy mindenféle munkára jelentkezem. Léna különben mindig azt mondta, aggodalmasan, hogy elkönyvelnek majd az önéletrajzom alapján, ha pincérnek vagy check-innernek szegülök. Bálint viszont úgy tartja, senki sem kér majd belőlem, ha nem lesz munkatapasztalatom. Minden alkalommal nagy műgonddal fércelem össze a kísérő levelet, a vélt igények szerint. Szörnyen melegem van, érzem, égek belülről, tüzel a testem, forrok. Megszédülök.

Hetek óta nem kapok egyetlen választ sem. Se e-mail, se telefonhívás. Tükörmély a csönd, senkit sem látok benne. Fölvágok egy kis párizsit, mellészeletelek egy kevéske kenyeret. Rossz az önéletrajzom? Hiányzik belőlem valami? Pont az a valami, ami kell, nem? Vagy túl sok vagyok? Túlképzett, és ez is hiba? Vagy összeszabdalt, zilált rém. Félek a tükörbe nézni. Félek attól, akit látok benne, akit nem látok. Ablakokon kopogtatok, amik belülről ablakok csak, kívülről tükrök. Odabentről jól látni, ki várakozik idekint, én viszont fürkészhetek erőlködve befelé, a lehetetlennel dacolva, számomra úgyis puszta tükrök maradnak.

Megnyitom az e-mailjeimet a telefonon – megszokás a mozdulat. Visszaírt az egyik galéria! Erősen ver a szívem. Az izgatottság a torkomig dobog, a gyomromban pillangók kezdenek táncba. Olvasni kezdem. „Ha a Kortárs Karcolat Képtár-hoz akar jelentkezni, esetleg nekik írjon.” Mint akit leforráztak. Se köszöntés, se búcsú, csak az odahányt, sértődött mondat. Visszanézem a levelezést, és látom, hogy elfelejtettem átszabni a megszólítást, nekik címezni a levelet, igyekezetemben, hogy minél több galériát elérjek.

Visszabújok az ágyba.

Maár Írisz © április 2022