2022. 04. 03.
Hermia fényképalbuma - Első album
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hermia fényképalbuma - Első album

Néha olyan, mintha egyhelyben, szürkén, fölfüggesztve az időre, képlékenyen lebegne a feszülő, örök pillanat, a hajnalhasadta előtti szürkeség. Mintha nem is következne már utána a hajnal, csak itt lebegnénk örökké, fölfüggesztve. Fölpúposodna, magábamerülne a szürke plazma, bugyborogna, de csak úgy, félvállról, talán semlegesen, talán éppen csak szobahőmérsékleten. Mi pedig ittragadnánk, egyedül, és már nem dőlne el semmi. Talán soha.

*

Hermia nagyon szerette a szagokat, az illatokat. Most éppen május illat volt. Gyöngyvirág, vadrózsa, pongyola pitypang. Anya tanítgatta összefűzni a pitypang szárait, amikor még kislány volt, hogy nyakláncot, vagy fejdíszt készítsenek belőle. Ott gubbasztottak az árokban, százszorszépet szedtek – szeret, nem szeret -, énekeltek, ő pedig csigát gyűjtött. Anya nem, mert viszolygott tőlük, de nézte, ahogyan Hermia ujjacskáin másznak a kiscsigák.

Májusillat volt a gerlék hurrogása is. Hermia kipakolta a folyó egy rejtett stégjére a kidolgozott érettségi tételeket, meg A új földesúr-at. Ezúttal egy követ is rakott a papírokra, mert a múltkor fölkapta a szél a Félkegyelmű-t, és szép lassan a folyó kellős közepébe szendergette. Újra kidolgozni a tételt, ilyesmire nincs idő.

*

Jácint hormonjainak hangzavara ciklonerővel tombolta keresztül-kasul Mécs utcáit. Majdhogynem szétfeszítette a szűkebb, hangulatos utcácskák medrét, hangosan robbant a macskaköves, lokálokkal teli főtérre.

A baba most a zümmögő ringatószékben, nyugodalmasan szendergett, egy érintetlen szigeten, játékai és a rendetlenseg forgtagában.

- De jó, hogy jössz! - köszöntötte Jácint Hermiát - Nem bírom már elviselni.

Halomban állt a szennyes a fürdőszobában. A nappali közepén, a játékkockák, a puha, óriásszemű plüssállatok, cumik, rágókák sodrában ott állt Jácint anyja, szigorú öltözetben, önnön konok természetébe burkolózva.

- Gondolom, megint moshatom ÉN a szennyest…

*

- Semmirekellő vagy, mint az egész generációd. Munkakerülő – ordította apja. Nyál fröcsögött a szájából.

Hermia minden porcikája lázongott.

- Nem vártam mást.

- Nem bírja a port – mondta anyja rimánkodó hangon. - Nem igaz, hogy nem emlékszel az asztmás rohamaira.

Nem az asztma volt a baj. Hermia ennyit tudott csak fölfogni. A mélyről jövő ellenkezést. Miközben lelkiismeret-furdalása volt. Perzseltődtek a porcikái. Valamiféle szégyentől. Hogy ő nem jó. Hogy ő hibás valamiben, csak nem érti pontosan, miben. Valamit sejtett. Ha jó ember lenne, elmenne a nyáron az ügyvéd pincéjébe, rendszerezni régi ügyeinek aktáit. Nem azt érezné, hogy legszívesebben kitüremkedne saját bőre alól. De hogy nem tud szabadulni, visszahúzódik, mélyre. Ott parázslik a mélyben, tehetetlenül.

*

Meg kell hagyni, nagyon szép arca van. És Zita néni, akinek Hermia csöppet sem hisz soha, azt mondta, ugyan nem lesz a lánynak pasija, ha nem ad magának esélyt. Ilyen szar szöveget. Még egy jägert rá..

A folyó mögötti háztetők fölött rózsaszínbe és narancssárgába öltözött az ég alja. Csípős hideg volt, holott május. Kissé becsípve botorkált haza. Néhány vodkanarancs, meg boroskóla. A barátnője már három óra körül hazament. A fiúkat már lerázta, úgyis unalmasak voltak, arról zörgedeztek, mennyire szeretik a falut, mennyivel jobb hely, mint az a másik. Vecsernye vagy Kecsernye. Bezzeg milyen pezsgő az élet itt, ahol mind a két kocsmában szoktak bulit tartani. No igen, táncolnak, eszmét cserélnek vodkanarancsok fölött, horkantott föl magában Hermia. Kártyáznak és a pizza is nagyon jó, nem?

Meg hogy milyen szép és különleges neve van, Hermia. Persze, már-már költemény.

Így hát igent mondott. Jövő héten randi.

Törte a fejét hazafelé bukdácsolva. Távolról fölrémlett neki a bensejében kapirgáló, halk szégyenérzet, amiért titokban ítélkezett a fiú gondolatai fölött.

A nap égő, narancssárga golyója előbújt. Megérkezett.

*

Hermia nem bízott Lizában. Valami folyton lereszelte róla a lelkét.

A magassarkú minden egyes koppanása élesen visszhangzott Hermia fülében. A nő ritmikusan rezzenő göndör fürtjei lüktettek a lány szemében, halántékában.

- Mi akarjuk a gyereket.

Mintha kétesség bújlálna minden egyes mélyen hullámzó hangsúlya alatt.

Meghozták Liza kávéját. Illata keresztülszúrta Hermia orrát. Legalább a kávészag biztos.

*

Kár, hogy Hermiának megcsókolni sincsen kedve. Pedig ilyenkor illik, nem?

Hermia folyton megsüllyedt a beszélgetésben. Erőfesztéssel tartotta fönn magát a felszínén. Félvállról válaszolt a kérdésekre, hiszen nem is érdekelték igazán. Kedvesen reagált, persze, a történetekre, habár a felét hallotta csak mindennek vagy még kevesebbet. Ereje meg is csappant a csacsogó fáradozásban.

- Késő van. Hazakísérsz esetleg? - kérdezte hirtelen a fiút. Idegenséget érzett magában, de törekedett a közelségre.

Megálltak a kapu előtt. Az autó miatt kevés volt a hely. Be is sötétedett már.

Hermia az utolsó pillanatig mérlegelte a helyzetet.

- Figyelj! – még mindig mormogott magában: fej vagy írás, fej vagy írás... – Valamit mondanom kell. Az időzítés nem biztos, hogy jó, de azt hiszem, hogy nem szeretném, ha még egyszer találkoznánk.

- Micsodaaa? Na ne már! Ilyen nincsen. Ezért jöttem idáig? Nem kaptam semmit – emelte fel a hangját a fiú, majd részeges agresszióval nyomult Hermia arca felé.

Átfogta a lány derekát, magához akarta húzni, ám nem volt igazán határozott, úgyhogy Hermia szerencsésen kisiklott a kezei közül. Hátrálni kezdett az autó oldala mentén. A fiú követte, a derekát markolászta.

- Mégis mit képzelsz? Ezért jöttem idáig?

Ide-oda imbolygott. Bizonytalanul mozgott, ám annál biztosabb volt beszéde és a markolászás.

- Tudod, a haverjaim mondták is, hogy ne kezdjek veled. Flúgos vagy és suta.

 

Maár Írisz © 2022 április


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés