2021. 11. 09.
Anya örök
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):

Anya örök

 

Anyamindenség. Így hívogattam, becézgettem, amikor bekerült az intenzív osztályra, Careggibe. Később azt mondta, úgy érezte magát akkor, mintha bezárták volna egy szűk dobozba, de az én hangom volt az a beszűrődő, pislákoló, vékonyka fénynyaláb, amibe belekapaszkodott, és aminek a segítségével ki tudott lassanként jutni a dobozból, miután egyre erősebb, szélesebb volt a fény, és széttörte szorító béklyóit. A rák fojtogatta tüdejét, kis ösvényeket hagyott már csak a levegőnek.

Úgy érezhetjük, anyukánk örök. Minden akadályt, nehézséget, betegséget leküzd, főként a mi kedvünkért. Már-már sebezhetetlen. Örökre itt marad velünk, nekünk, értünk. Ismerjük ugyan a minket körülvevő, számunkra hozzáférhető, megismerhető valóságot, a biológiai, fizikai, kémiai törvényszerűségeket, úgy, ahogyan földi poraink ismerhetik, ahogyan idegrendszerünk, agyunk, szerveink, sejtjeink megengedik megismerni az univerzumot, és amely szerint meghalunk egy napon, és szeretteink is meg fognak, bármit is jelentsen ez. Mégis, mintha anyukánkkal még ez sem történhetne meg. Mert örök. Mindig itt van. Mindig itt lesz. Testével, lelkével, jelenlétével, segítségével. Agyával, idegrendszerével, szerveivel, sejtjeivel.

Anyukám huncut volt nagyon. Játékos, miközben megtört. Talán éppen ez utóbbi miatt engedett el engem messzire, hogy megtaláljam azt, aki lehetek, hogy semmi és senki ne béklyózhasson engem. Hogy megadja a lehetőséget, hogy teljes legyek, erős legyek, független, derűs, nyugodt. Persze mind tudjuk vagy sejtjük, hogy ez nem ilyen egyszerű, és konstans, ahogyan hangozhat, de azt is sejtjük talán, hogy környezetünk, ismereteink, tapasztalataink, embertársaink, választási lehetőségeink milyensége, minősége, mennyisége befolyásolhatja mindezt. Szerette volna, hogy minél több lehetőségem legyen, a lehető legtöbb, hogy megtehessek olyan lépéseket, melyeket felmenőink nem tudtak megtenni, bár a kevéske fönnmaradt családi történetből kiderül, sok vágy és cél lakozott bennük, ám a neveltetés, a politika, a körülmények, az anyagi korlátok, korlátolt emberek visszatartották, szegénységbe taszították őket, meghiúsították reményeiket, ők pedig beléjük törtek, vagy részlegesen vagy egészen, hiszen mindezek megbéklyózták őket.

Szabad voltam, miközben mindig hazavárt, a biztonságba, amikor szükségem volt rá, amikor hiányzott nekem, és ahonnan újra és újra útnak indulhattam. Otthon pedig, gyerekkoromban, élhettem döntési jogommal, fontos kérdésekben is. Erősen odafigyelt rám, és próbálta tanulmányozni, mit tudok belátni, átlátni, illetve tisztelte, ami az én hatóköröm volt, amiről senki másnak nincsen joga dönteni, hogy kivel ismerkedem, hova megyek, mire költöm a pénzem, mit gondolok, mit érzek, mikor vacsorázom, konkrétabb példával élve, mihez kezdek apámmal való, nehézségekkel teli kapcsolatommal. Emlékszem, tizenkét éves koromban odaááltam elé, és azt mondtam: "Anya, a mai világban meg kell tanulni angolul, különben semmire sem megyek az életben. Már találtam is tanárt. Ennyibe és ennyibe kerül." A tanárnő azt mondta, kezdhetjük is. Mondtam a tanármőnek, hogy még beszélnem kell veled. Ismerte és elismerte jogaimat, képességeimet, szabadságomat. Nem szólt bele abba, amibe úgy ítélte, érzelmi és testi biztonságom megőrzése érdekében nem kell. Támogatott, hozzájárult mindahhoz, amit szerettem volna csinálni, elérni. Megbeszéltük a dolgokat, együtt.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ne szabott volna nekem határokat. Hiszen nem neveléshiányos voltam, pusztán elismert. Nem mehettem el az Edda koncentre, mert a barátnőm befestette a hajam vörösre. Csíkos lett egyébként, vörös alapon barna csíkok. Borzasztóan néztem ki. Nem festhettem be a hajam, meg volt mondva, én mégis megtettem. Emögött is állt egyébként logika, nem holmi szülői hóbort volt. Ugyanis nagyon allergiás voltam kislánykoromban, különféle anyagokra, és emiatt súlyos asztmával küszködtem. Bár kamaszkoromban már elhalványult a probléma, anya féltett, hogy a festéktől súlyos rohamot kaphatok. Egyébként nagy lázadási történeteim ennyivel ki is fulladtak, ugyanis az, hogy megbeszéltük a dolgokat, és volt jogom magam fölött, talán anyát is átsegítette a kamaszkoromon, mindamellett, hogy még így is minimum egy hullámvasút volt velem az élet, mint szinte bármelyik kamasszal. Megbízhatott bennem. Már kiskoromtól kezdve beszélgettünk a veszélyes dolgokról, a koromnak megfelelően, természetesen, így hát megtanultam, mitől tartsam távol magam. Minden alázattal mondom ezt, hiszen a szerencsétlenségek még így is nehezen elkerülhetőek olykor. Szerencsére a hajfesték dolog jól sült el.

Szabadságot ajándékozott nekem. Ez korántsem jelenti azt, hogy mindig tudom, szabad vagyok, hiszen vannak, voltak olyan tényezők, melyeket nem tudott eltörölni, legföljebb próbált ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel. Tényezők, melyek gátoltak engem, elvették az önbizalmamat, néha még tehetségtelen vagy akár rossz embernek is érzem, éreztem magam. Talán be kell érnie a szabadságnak az emberben, és akkor, az érett szabadság, ki tud teljesedni benne.

Nagy felelősséget hagyott nekem örökül. Élnem kell a szabadságommal. Tudta, a szabadság és a szeretet miként lélegeznek együtt, akkor is, ha olykor, vagy talán többnyire, fáj. A bibliai mag termő földre hullott benne.

Apró réseken szűrödött be, préselődőtt ki tüdejéből a levegő az utolsó időkben. Egyre szűkültek a csatornák, melyeken a levegő szökni próbált a tüdejébe, ügyeskedve az egyre hatalmasodó rákkal szemben. Szűkültek a rések, melyeken keresztül lélegezhetett felém, belém a szeretete. Ahogyan a kezelőorvosa mondta, amikor eljött a ravatalhoz, anya sohasem engedte beférközni közénk a betegségét, még az utolsó egy és fél hónapban sem, amit a kórházban töltöttünk. Uralta a betegségét. Engem ezekbe a kis résekbe menekített, ott óvott a ráktól. Nagyon erős volt. Én pedig burkot vontam magunk köré, senkit és semmit nem engedtem, hogy fontosabb legyen nála, hogy megpróbálja áttörni a burkot. Csak mi voltunk.

A sztentek, a protézis, amiket beültettek, segítettek aztán a légzésben, a sugárkezelés is úgy tűnt, hatott. Könnyebben lélegzett anya. Megnéztük a Mulánt, beszélgettünk mindenről, amiről anya és felnőtt lánya beszélhetnek. Szépítkezett. Fölkötöttem az oxigénpalackra, kiment a mosdóba kiszedni a szemöldökét. Megmostuk a haját. Visszakötöttem az oxigénre. Elmesélt magáról néhány olyan dolgot, amit előtte nem. Megfordult a fejemben, hogy ez nem jó jel, mert a nagymamám is mesélt azon a napon, amikor agyvérzést kapott, holott nem szokott. De nem történt semmi rossz.

Amikor anya az intenzív osztályra került, egy és fél hónappal mindezek előtt, kiderült, hogy az immunterápia nem volt hatásos. Alig egy hónap alatt kritikus állapotba került az első immunterápiás kezelés után, pedig a kempoterápia kémiai részére jól reagált a szervezete, lecsökkent a rák mérete, az áttétek közül volt, ami eltűnt, szinte teljesen. A szintentartó kemoterápia után azonban fertőzést kaphatott, vagy a haldokló rákos sejtekre reagáló, hatalmas gyulladással, azaz nagylétszámú fehérvérsejt hadsereggel védekező tüdeje, melynek már csak kis része, nagyon kis része volt az övé, és az is segítségért szűkölt.

Ahogyan a számomra ismerős dombok, fák mellett haladtunk el hazafelé menet, ahogyan fölnéztem a Holdra, azt éreztem, nem létezhet semmi, ami eddig létezett, anya nélkül. Hogy ez lehetetlen. Ha anyukám meghal, mindenben ott fog már lakozni a hiánya. Hogy semmi sem lesz már ugyanaz. Sem a Hold, sem a hegyek, sem az utak, sem a fák. A ház, amiben lakom. Az ágy, amin alszom. Az emberek, akikhez szólok. Az anyukámat akartam. Közben végig azt éreztem, anya legyőzi ezt is. Hiszen ő Anya. Mindent legyőz.

A testem pulzált. Vörös volt a tenyerem, éreztem, hogyan lüktetnek az ereim, mennyire forró a testem. Átfogtam anya egyre hűlő, sárguló testét. Talán át akartam adni testem melegét, a vérnyomásommal át akartam pumpálni véremet az ereibe, összekapcsolódni, működtetni ereit saját szívverésemmel, pirosságommal színezni őt, akkor is, ha már nem lehetett. Puszilgattam egyre inkább elnehezülő, megmerevedő testét. Mondtam, hogy szeretem. Erre lassanként becsukódott órák óta mozdulatlan szája, melyből már órák óta nem érkezett levegő felém. Belém ugyanakkor nem szűnt meg érkezni szeretete. Mosolyra húzodtak ajkai is szép lassan.

Egy ideig, amikor megláttam az ismerős, hatalmas, őszi fákkal tarkított Appenninek ismerős gerincének felénk eső domborzatát, anyát éreztem bennük, mintha beléjük költözött volna, mintha az Appeninnek lenne maga. Mintha mindenben lakozna, mintha minden lenne egyszerre. Talán ezt is megmentette nekem, ahogyan az anyukák szokták.

Az az erő, ahogyan szembenézek mindezzel, az ő ajándéka. Szabadnak nevelt - erősnek hagyott nevelkedni. Bennem marad, élni tovább. Hogy miként, miért történik ez, nem tudom. Mintha tapinthatóan, hallhatóan, láthatóan, érezhetően bennem lakna. Mintha itt maradt volna közöttünk, bennem. De kívülem is. Mintha mindenben, amit ismerek, de abban is, amit még nem ismerek, mélyen tudna gyökerezni. Nem hagy el. Örök.

Ennyit tudok fizikai valóm korlátaival érezni, és elmondani. Bízom benne, hogy titkot érzek, fizikai korlátaimon túlról. Hogy sikerül átadnom valamit írásomban, amin keresztül megéljük a titkot, ami talán létezik, és amit talán egy napon a tudományok módszereivel is megérinthetünk. Reménykedem, hogy titkot érzek, és hogy abban a titokban anyukám valamiféle számunkra még megmagyarázhatatlan módon valóban velem marad, mindenhol ott van egyszerre, valóban boldog és mostmár szabad. Örökre.

 

 

Minden jog fenntartva © Maár Írisz – La Bussola, 2021.

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés